Már régen arra vágyom, hogy a Szentháromság ünnepe utáni vasárnapokat kereszteljük át Pünkösd ünnepe utáni vasárnapokra. Sajnálom, hogy a Krisztus-ünnepek sorában a pünkösd, amolyan mostohagyerek. Pedig sem karácsonyunk, sem húsvétunk nem lenne igazán, ha nem volna a pünkösdi Lélek áradásának hitet teremtő, életünket újító, közösségünket erősítő ünnepe.
Nem szeretném ezzel súlytalanná tenni Szentháromság ünnepét. Csupán azt jelzem, hogy ez az üdvösségteológiai folyamatot összefoglaló, dogmatikai tanításra utaló ünnep sokkal statikusabb, mint a Lélek ünnepe. A dogma pontos megfogalmazása ugyan mindannak, amit hiszünk, de kevésbé szól arról, ahogyan a hit születik és történik.
Érdemes elgondolkodnunk azon, mit is jelent valójában az ünnephez kapcsolódó „után” szavunk? Azt, hogy túl vagyunk egy eseményen, aminek van még folytatása, utóhatása? Sorrendet jelent? Ahogyan követik egymást a lépések, történések, napok és vasárnapok, egyik a másik után? Valami lineáris folyamatot kell elképzelnünk, mint ahogyan fonalra gyöngyöt fűzünk? Vagy valami egészen más ez az „után”? Amikor Luther Márton – nehéz élethelyzetekben – emlékeztette magát: „meg vagyok keresztelve”, akkor éppen nem azt akarta kifejezni, hogy utána van ennek a gyermekkori történésnek. Hanem azt, hogy keresztsége óta folyamatosan benne van a kegyelemben, az őt magához kapcsoló Atya szeretetének erőterében. Aki „Vagyok”-ként jelentette ki magát Mózesnek, nem csak azt mondta ezzel, hogy szüntelenül létező, hanem azt is, hogy folyamatosan cselekvő Isten. Mindnyájunk ajándéka a születés – újonnan, felülről, – újra meg újra. Ahogyan a szabadítás is – megkötöző, bénító, lehúzó erők fogságából, – újra meg újra. Éppen ezért lehetünk áldássá egymás számára.
Az idei pünkösd mind ezek nagy-nagy megerősítése volt számomra. Hiszen az „után” engem is érzékenyen megszólító határozószó. Néhány hónap, és túl leszek az aktív lelkészi szolgálatom több mint négy évtizedén. Ténylegesen nyugdíjas leszek, ami – gondolom – sok tekintetben egészen más állapot. Ám mostanában folyamatosan kapom Istentől a jelzéseket, hogy jól értsem ezt a változást. Benne maradok a kegyelemben, láncszemévé lettem Isten gyümölcsöket érlelő szeretetének.
Soha nem volt még ilyen intenzív, áldottan beszélgetős baba-mama körünk, mint az idén. Nem tekinthetek másként ezekre a fiatal édesanyákra és csemetéikre, mint Isten ajándékára, magvetésére. Gyermekeim és unokáim lehetnének. De pontosan azt élhettem meg köztük, hogy nem számít az idő, a korkülönbség, amikor Isten meg akar ajándékozni minket folyamatos teremtő szeretetében, egymással is. Erőt megsokszorozó öröm volt számomra a felnőtt konfirmáció, a felkészítő beszélgetések, új presbiterek iktatása az idén pünkösdkor. Nem azért, mert nagyon szép búcsúajándék az elköszönőben lévőnek az, hogy van folytatódás. Hanem azért, mert a „Vagyok” valóságos jelenlétének, a Lélek fuvallatának ünnepét kaphattuk ajándékba. Még azzal is, hogy egyik fiatal, most nehéz életszakasza miatt átmenetileg elköszönő presbiterünk szívhez szóló útravalóként fogadta az emléklap igéjét: „A szeretet és hűség ne hagyjon el téged…” (Péld 3,3)
Pünkösd másodnapján gyülekezeti napunk volt, kirándulással egybekötve. Gyönyörű napfényes időt, tombolóan zöld erdőt, hófehér templomot körülölelő hatalmas virágzó hársakat, menyasszonyos fehérbe öltözött bodzabokrokkal, jázminnal, mezei virágokkal övezett ösvényeket, a Csevice forrás frissítő vizét kaptuk ajándékba. És útitársakat négyévestől a több mint hetvenévesekig, és Masnit, a barátságos pulit. Terített asztalt a forrásvölgyben, erősítő csapatjátékot arról, hogy jó dolog úton lenni, egymás társául szegődni. A játék egyik részében a „Velem vándorol utamon Jézus” énekünket egészíthették ki a csapatok egy –egy versszakkal, amit aztán elénekeltünk egymásnak is. Egyik csoportunk – a bibliai hegyeken történt események közül az Araráton megfeneklett bárkát mutatta be élőképpel, Masnival a fedélzetén – majd elénekelték a saját versszakukat: „Velem vándorol utamon Jézus, ha kilépek a csónakból. Ő megtart, a tengeren járva, És nem félek a holnaptól. És nem félek a holnaptól.”
Hazafelé jövet, a kosaram megtelt illatos bodzavirággal. Az óvodás Márkó még a csaláncsípéseket is vállalta, csakhogy megteljék. A bodzaszörpös üvegek már a polcomon sorakoznak. Piros betűkkel írtam a cédulákra: Bodza 2024 pünkösdjén.
Cserhátiné Szabó Izabella
